Szerettem rajzolni, amikor kislány voltam. És fabrikálni is, barkácsolni, varrogatni, fúrni -faragni, ragasztani, forrasztani és még sorolhatnám mi mindent. De főleg olyan kidobott, más által szemétnek titulált vackokból valami újat csinálni, ami valamire vagy jó úgy elkészülve, átalakítva, vagy pont nem. De a létrehozás belefeledkező öröme volt a legjobb igazából. Így lettem látványtervező és rajztanár. A makettezés volt a kedvencem az egyetem alatt, érthető miért. A rajz tanítást is szerettem, dolgoztam is évekig rajztanárként, művészettörténet-viselettörténet tanárként általános iskolától egyetemig. Ám ami visszatérő volt mindenhol, hogy azt hallottam “korra- és nemre való tekintet nélkül”, pedig mindenki szeretne rajzolni. Vágyik rá, de nem tud. Csak a pont-pont vesszőcske megy, vagy még az sem. Szerintem mindenki tud. Aki ceruzát tud tartani a kezében, az tud rajzolni. Igen, tagadhatatlanul valakié csinosabb és gyorsabban elkészül. De kérdezem én: nem pont ilyen a járás? Valaki gyorsabban lábra áll, valaki kecsesen lépdel, valaki erőfeszítésekkel teszi csak egyik lábát a másik elé. De nem oda érkezik, ahova szeretne? Nem ez a lényeg? Szerintem a rajzolásban is így van. Nem az a fontosabb, hogy is készül, és örömöt okoz a folyamata? És az elkészült alkotás pont olyan amilyen?  

Ez inspirált, amikor készítettem az első dobozokat. Olyan mintalapok létrehozása, ami csak pontokkal –mert ha csak a fele megy a pont- pont vesszőcskének- elkészíthető. Korra és nemre való tekintet nélkül. Aki tud másolni két pöttyöt egymáshoz képest, az el tudja készíteni a mintalapokat. 

Ha kíváncsi vagy a további részletekre, találkozzunk itt a jövő héten is! Várni foglak!